|
A Helyi Hírek 38 évfolyama alatt egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy az előirányzott időpontban a lap ne jelent volna meg. Egyetlen alkalommal esett ez meg, most májusban, és erről illik adni valami magyarázatot. Ez következik.
Megjelenés előtti pénteken a piacon a helyem, mert mindig történik valami, amit érdemes lefotózni, videózni. Az tűnt fel közben, hogy szokatlan módon fájdogál a hasam, ahogy sose szokott, emiatt nem is reggeliztem, csak megettem egy kanál kefirt, hogy az majd helyreteszi a gyomromat. De nem használt.
A kerület Sürgős ellátásán egy tapasztalt mentőorvos lát el szolgálatot, rátelefonáltam, hogy meg tudna-e nézni. Odamentem (itt van a Szakrendelő épületében), megnyomogatta a hasamat, és javasolta, hogy azonnal menjek el a Semmelweis Klinika Sürgősségi osztályára. Délben már ott is voltam.
Ezen a sürgősségin nagyon értik a dolgukat, de minden sok időbe kerül: egy vérvétel eredménye kb. 2 óra múlva készül el. Déltől ott dekkoltam a váróban, estefelé kezdtek felgyorsulni a dolgok, mikor két sebészt odahívtak, majd elkészült a hasamról egy CT, és abból kiderült, hogy az elhanyagolt köldöksérvem több szintű bélelzáródást okozott. A sebészek az azonnali műtét mellett döntöttek, ezzel hárítva el az életveszélyt.
FELEMELŐ ÉRZÉS, ha valakinek nagyjából a szegycsonttól szeméremcsontig felvágják a hasát, rendet tesznek odabent, majd mindenféle csöveket raknak bele. Az éjjel közepén egy hatszobás kórteremben találtam magam, s egyetlen vigaszom az volt, hogy sikerült az életveszélyt elhárítani – aztán majd csak lesz valahogy... Úgy látszik, 70 felett már csak ilyen instabil az egészség, bármikor bármi beb@szhat – amit lehetne akár enyhébb kifejezéssel is illetni, ha lenne hozzá kedvem...
A családnak elküldtem egy (kötözés közben készített) képet, mire visszaírtak, hogy úgy nézek ki, mintha én nyeltem volna le egyben Piroskát és a nagymamát...
Bár itt volt a hétvége, az egészségügyi személyzet elképesztő ügyességgel, precizitással és áldozatkészséggel sürgött-forgott köröttünk. Testünk rejtett titkai nyíltak meg az orvosok előtt, személyre szabottan optimalizálták a műtét utáni gondozást, úgyhogy vasárnapra már egész jól voltam, aztán meg egyre jobban. Csütörtök este ettem utoljára, ehhez képest hétfőn reggel kaptam először enni, addig csak vizet ihattam, de más egyéb nem is hiányzott. Aztán szépen mindent beindítottak, s lassacskán helyreállt a megviselt emésztőrendszer.
Konzílium – alulnézetben
HOGY VELEM ez történt, az lehet egyéni adottság, de hogy bárki bármikor kerülhet ilyen helyzetbe, arra álljon itt a szobatársak némelyikének története. Egyiküknek az volt a vétke, hogy jóízűen elfogyasztott egy szelet rántott pontyot. Valószínűleg annak egyik szálkáját nem vette észre, és az a szálka, odabent kolbászolva úgy döntött, hogy felszívódás gyanánt felszántja a vékonybele elejét. Jó egy órás műtéttel szabadították meg a meghibásodott 30 centis darabtól.
Másik szobatársam motoros legény, barátnőjét felültette a Harley Davidson hátsó ülésére, s túrázni indultak. Útközben megálltak megenni egy málnalevest. Azt leszámítva, hogy a reflux kicsit felmarta itt-ott a nyelőcsövét, teljesen egészséges volt.
Aztán a málnaleves valahogy nem fért meg a gyomorban, s nagy iramban elindult felfelé. Csakhogy a gégefőben az ádámcsutka momentán épp lezárt, így a túlnyomás felrobbantotta a nyelőcsövet. Volt mit plasztikázni a sebészeknek, miután megszüntették motorosunknál a masszív vérhányást.
Távozó szobatársunknál vastagbél-daganatot távolítottak el, laporoszkópiával, orvos nélkül. Elújságolta, hogy a hasüregében ott dolgozott az orvosi robot, vágta-varrta a beleit, az orvosok meg csak álltak és figyelték. Itt tartunk – legalábbis ezen a klinikán.
A KEZDETI nehéz napok után elkezdtem felfigyelni az épületre. Előbb a mellettem lévő nyílászáró finom kialakítása tűnt fel, a három méter magas osztott ablak, melynek finom réz vereteire betanított festőmunkások mázoltak egykor vastag festékréteget, nagyjából használhatatlanná téve az egykori remekművet.
Aztán hogy kijutottam az épület aulájába, mintha száz évet léptem volna vissza az időben. Egy hatalmas ólomüveg ablakrendszer néz az Üllői út irányába, mellette tábla hirdeti, hogy ez Róth Miksa alkotása az 1900-as évek elejéről. Azt is elárulja a tábla, hogy az itt többször végigvonult harcokat úgy tudta a gyönyörű alkotás épségben átvészelni, hogy az itteni elődök ilyen alkalmakkor gondosan leakasztották az ablaktáblákat, és azokat a pincében elrejtették.
Az Üllői út 78. alatti épület félemelete egyfajta múzeum, amit bárki az utcáról betérve szabadon meglátogathat. Ki van állítva régi képeken ennek és a sebészeti klinikának a korabeli képe, s üvegvitrinben ott áll egy betegnapló, melynek bejegyzése 1906-ra datálódik. Gyönyörűek ezek a századeleji épületek és alkotások, s igen hasznos lenne rajtuk egy értő felújítást elvégezni – bár a mostani közhangulatban elképzelhető, hogy az is „luxizásnak” minősül, ha normálisan be lehet zárni egy ablakot...
Róth Miksa alkotása a századelőről
A Sebészeti klinika épülete a századelőn
HARMADNAP már ott ücsörögtem a közben behozott laptop mellett, de be kellett látnom, hogy ilyen körülmények között nem oldható meg az újság nyomdába adása. Ebben nem a szövegek összeállítása a fő feladat, hanem hogy a teljes nyomtatványt úgy kell kialakítani, hogy az megfeleljen a nyomdagép kényes igényeinek. Erre csak az otthoni munkaállomás alkalmas, ahhoz meg nem férek hozzá. Kénytelenek voltunk lemondani a nyomtatást – 37 év óta először...
Szerencsére volt itt az osztályon egy orvos, aki előszeretettel engedte haza a betegeket. Hogy ez mindenki számára érthető legyen, megvallotta: Én sem szeretek annyira itt lenni...
Így került sor arra, hogy a péntek éjszakai műtét után szerdán már vidáman indultam kedvenc Kertvárosom irányába, és némi átszervezéssel megmentettük ezt a megjelenést is.
Jellemző, hogy szerdán délután már csörögni kezdtek a telefonok, s az olvasók érdeklődtek, hogy hol az újság, mert nem találják szokott helyükön. Ez az írás azért született, hogy a késésre némi magyarázatot adjak.
Ferenci Zoltán
|
